A magassarkú cipő története:

Már a 19. század végén is jelen voltak viszonylag vékony magas sarkú lábbelik, amit számtalan fétis ábrázolás igazol. Szilárd fényképes bizonyítékot azonban először az 1940-es években találunk a párizsi sanzonénekesnő, Mistinguett fényképei formájában. Ezeket a cipőket Andre Perugia tervezte, aki 1906-ban kezdett el cipőtervezéssel foglalkozni. Nem valószínű, hogy ő találta volna fel a tűsarkat, viszont feltehetően ő az első bizonyítottan dokumentált tervezője a magas, vékony saroknak. Maga a stiletto szó a stylus, magyarul íróvessző, karcoló tű szóból alakult ki; először a New Statesman magazin írt róla ebben a jelentésben 1959-ben megjelent számában.

Magas sarkú cipőt férfi és női udvaroncok hordtak először. Bár sokan Roger Vivier vagy Manolo Blahnik számlájára írják a stiletto design feltalálását, ez valójában Kristin S. Wagner tervező érdeme. Először az 1950-es években vált népszerűvé a tűsarok, de elsöprő sikert a gyártási technológia fejlődésével aratott, amikor fémtörzzsel kezdték el gyártani az erősebb tartás végett a korábban használt fa, vagy még gyengébb anyagok helyett, és így a sarok mérete egyre vékonyabbá válhatott.

Az idő múlásával a tűsarok egyre inkább erotikus természetéről vált ismertté, mint a magasságot fokozó jellegéről, hiszen a tűsarok fétistárgyként is elterjedt. Mint divattermék, a tűsarok népszerűsége állandó változáson ment keresztül. Az 1950-es évek elején igen népszerű cipő az 1960-as évek elején élte első fénykorát, amikor a cipő talpa is ugyanolyan vékonnyá vált, mint maga a tűsarok. A formatervezés élessége miatt ekkor már gyakran az egész cipőt „stiletto” néven emlegették, nemcsak a sarkát szinekdochén keresztül. Bár a tűsarkú a Beatles éra kezdetén hivatalosan eltűnt a divat világából, utcai viselet gyanánt megőrizte népszerűségét és a nők akkor sem voltak hajlandóak lemondani róla, amikor már nem lehetett beszerezni a hagyományos üzletekben. 1974 Manolo Blahnik újra divatba hozta a stiletto saját verzióját, amit „Needle”-nek, vagyis tűnek keresztelt el. A tömeggyártással készülő, az igazi tűsarkot nélkülöző cipőket az utcai butikokban árulták, és népszerűvé vált a punk és más szubkultúrákban. Így a stiletto átvészelte az 1980-as, 90-es éveket, míg a 21. század elején igazi visszatérését ünnepelhette a divat világában is, amikor fiatal nők tömege elkezdte hordani annak érdekében, hogy feldobják irodai ruházatukat vagy nőiességet kölcsönözzenek hétköznapibb öltözéküknak, mint pl. a farmernek. A tűsarkút a femme fatale imázsához kötik és csábító kiegészítőként tartják számon.

Előnyök és hátrányok:

A stiletto viselésének előnye, hogy optikailag hosszítja és karcsúsítja a lábakat, kisebbnek tűnik benne a lábfej és növeli a testmagasságot. Ezen felül javítja a testtartást, mert csak egyenes törzzsel lehet benne biztonságosan közlekedni. Ezáltal a tűsarkú viselője magabiztosabbnak tűnik.

Minden magas sarkú lábbeli természetellenes pózba kényszeríti a lábat, ami a csontvázrendszerben és izomzatban problémákat okozhat eltúlzott használat esetén. „Az emberek szerint a stiletto árt a lábnak, de jót tesz a léleknek. Melyik fontosabb?”, mondta Terry DeHavilland (angol cipőtervező).

A tűsarok nagy erőt koncentrál egy nagyon kicsi területre. Ez nagyobb nyomást fejt ki, mint amekkorát az elefánt talpa; ez felsértheti a szőnyeget vagy a padlót. A puha talajba besüllyed, így füvön is nehéz benne mozogni.

A magassarkúról:

A stiletto sarok vagy tűsarok egy hosszú, vékony, magas sarok általában nők által viselt cipőkön és csizmákon. Nevét a stiletto tőrről kapta, először az 1930-as években. A stiletto sarok magassága általában 6–15 cm között van, de lehet ennél nagyobb is, ha emelt talpú cipőről beszélünk, felfekvő mérete pedig egy centiméternél kisebb. Nem mindegyik vékony magas sarkú cipő fér bele a tűsarkú, vagy stiletto kategóriába. Az eredeti, extrém vékony olasz stílusú tűsarok az 1950-es végén, 1960-as évek legelején szinte teljes hosszúságában 5 mm méretű volt csupán, bár a vége olykor kiszélesedett kicsit. A tömeggyártásában bekövetkezett változásoknak köszönhetően a tűsarkú cipők sarkai általában öntött műanyagból készültek, egy belső fémcső erősítéssel. A tűsarok tömeggyártásának kialakulása mellett szükséges volt a talpmerevítő bevezetése, amely nélkül a sarok és a talp találkozásánál eltört volna a lábbeli. Ez a kemény, edzett acélból készült alkatrész biztosította a lábbeli mechanikai ellenálló képességét. Másfelől a korábban kizárólagosan használatos szegezett, illetve varrott technológiáját a talpnak felváltotta a ragasztott technológia.

Forrás: Wikipedia